Megmondó
(egy régebbi írás)
Ült, a szája szélén halvány, kifejezéstelen mosollyal, mint egy ókori szobor, és közben azon töprengett, kis- avagy nagybetűvel képzeli-e el e az élet szót? Elgondolkozott ezen rövid ideig.
Ennek a szónak a jelentése minden egyes percben mást jelentett számára. Újat. S nem mindig jót.
Aztán cigire gyújtott, amitől aztán jobb kedve lett, és felkelt.
Minden egyes porcikájában akarta élvezni az életet. Ehelyett csak madárürüléket érzett a cipője talpán, amit még egy kis bottal sem sikerült teljesen lekaparnia.
Nem volt szép ember.
Bajsza ápolatlan, hosszú, kenyérmorzsa színű volt. Kopottas, régi bőrkabátot hordott, és szinte mindig alkoholszagot árasztott.
Fiatal korában is már utcazenész volt, és csak heti egyszer kóborolt haza. De a hangszer is kötöttséget jelentett neki, ezért elajándékozta az aluljáróban.
Csak a tél volt mindig kemény. De többnyire azt is eltöltötte valahogyan a hajléktalanszállókon.
A városi madarakkal kelt és későn feküdt. Olykor, megfelelő tudatállapotba jutva mély bölcsességeket vágott az éjfél előtt szórakozni induló fiatalok fejéhez. Olyanokat, mint „mit tudjátok ti!” Vagy „majd meglátjátok... az életet... kicsit közelebbről!”
Vagy odaférkőzött a szerelmespárokhoz a villamoson, és közéjük lihegte:
„Mit akarsz te tőle? Hát nem látod, hogy nem kellesz neki? Neki a másik kell! A másik...”
A galambokba meg rendszeresen belerúgott a téren.
Persze sosem találta el őket cipőorral. A galambok sokkal óvatosabbak voltak. Ő pedig általában sokkal többet ivott, mint hogy ez sikerüljön.
Nem áll az élet a te szolgálatodban, mondogatta magának. De legalább te sem állsz az övében!
Ha tüntetés volt a városban, a tüntetők közé tántorogott, addig sem fázott. Gyakran töltötte az éjszakát vasúti kocsikban, amik sosem indultak el vele, mert ő mindig tudta, mikor melyik indul, és nem akarta, hogy lerúgdossák a kalauzok az ország másik végében.
Amíg nem hoztok híreket, kapálózott sokszor a galamboknak, addig nem értek semmit!
Szórakoztatta, hogy mindent tudott az emberekről. Kellő mennyiségű pálinka után már nem volt kérdés, igaza van-e vagy sem, amikor az aktatáskás, órájára tekintgető fiúnak azt morogta egy borongós délután:
- Te céltalan. Te semmirekellő. Lopod a napot. Meg az apád pénzét. Azt hiszed, ő is lopta? Azt hiszed?
A fiatal férfi pedig rámeredt.
Nem undorral; sokkal inkább rémülten.
Ő volt aznap az első, aki nem félt válaszolni.
- Na és! – tárta ki a karját, és a szakadt világfi szőrfedte arcába nézett. – Mi köze hozzá! – előrelépett, hogy induljon, de még visszafordult egy utolsó durva szó erejéig:. – Csöves!
Hideget hozott az éjszaka. És egyikük sem aludt jól.
Hiába volt sűrű a reggeli forgatag, a pékség előtt másnap újra találkoztak.
Először semmit se szóltak egymáshoz.
De amikor a fiatalember vajaskiflivel a kezében száguldott ki a pékség ajtaján, látta, hogy a pékség lépcsőjén ül, összehúzott kabátban.
Összeszorult a torka.
Drága mobiltelefonjának villogó kijelzőjén a következő szó jelent meg:
APA
Riadtan megszakította a hívást.
- Hát, nem lehet valami boldog – jegyezte meg hirtelen, sokkal hangosabban, mint ahogy rendszerint beszélni szokott az emberekhez. Maga sem tudta, miért beszél egy ilyen emberalatti lénnyel, egy ilyen koszos, büdös hordalékkal.
- Nem boldog, nem boldog... – húzta el az a száját. Jól látszottak elhagyagolt fogai. - Folyton csak ez a boldogság. – Ezzel meghúzta a pálinkásüveget, pedig már egy fél korty sem volt benne, de talán még egy csepp sem.
A fiúból azonban rövid szünet után újabb szavak törtek elő:
- Egyébként, ha már itt tartunk... Hallottam már magáról. – Zavarában, ahogy a fejét vakarta, és fél lábon billegett, mint a gólyamadár, kicsit el is ment a hangja. – Méghozzá azt, hogy a járókelők fejéhez vagdos mindenfélét! Most is részeg, és... és részegen sértegeti az embereket! Hogy azt gondolja, megmondja az igazságot mindenkiről! – Már remegett a hangja. – De mi van, ha téved? Akkor mi van, mi?
Egy pillanatig nem tudta, menjen-e vagy sem, azonnal vagy sem.
Végül ment. Vagy inkább menekült.
Mint akit felpofoztak.
De mielőtt elsuhogott volna bokáig érő márkás szövetkabátjában, égő arccal a hajléktalan kezébe nyomta a vajaskiflis zacskót.
Aztán eltűnt a tömegben.
Lehet
Lehet,
... Hogy semmihez se értek annyira, hogy akkora őstehetség legyek, akitől hanyatt kell esni...
De azért jólesik kezemben tartani egy halom saját írást, regényt, novellákat és néhány verset
De azért jólesik dúdolni saját dallamokat saját szöveggel
De azért jólesik megnevettetni az embereket saját, idóta humorommal
És lenni, aki vagyok.
Aki talán mégis szerethető, legalábbis nem akarja elveszíteni a hitét ebben (sem).
Hiszed-e még
Ha kezed a szívedre tennéd
Tudod-e igazán hinni még
Azt, hogy egyszer szertefoszlik
Ez a keserű szürkeség?
Csak kétfelé vezet út,
Hogy szív vagy ész, dönteni nehéz
Itt állni fent nekem édes álom
Neked meg semmiség az egész.
Itt meghalok,
Újra meghalok,
Te meg hazamész....
Refr.:
Így szólt az ég: Itt a Rock n Roll, Neked adom, ugye hiszed?
Bár más, mint rég, De a Rock n Roll-t, ugye hiszed még?
Hát adj bele mindent magadból, Na gyere velem, gyere velem!
Ma éjjel nem nézlek a magasból, Hogy jó legyen....
Voltam tőled távol, Mikor hosszú volt a tél
Aki egész máshova tévedt, végül mégiscsak hazatér
Tavasszal majd a szél kibontja a fákat
És a szív is zakatol, néha letarol egy-két gyenge ágat
Aztán szakad a film, zajos a kép és én jól tudom, hogy látom:
Ha te nem ott élsz, és nem úgy, ahogy akarod, az csak a te választásod
Mert annyi mindent kaptunk tőled; A legszebb dolog mégis a Nap alatt:
A külön bejáratú, le nem cserélhető, önálló saját szabad akarat...Szabad akarat... Saját szabad akarat....
Mit is...
Ha egyszer megkérdeznél, hogy csapongjak valamit magamról, akkor biztos azzal kezdeném, hogy nem szeretek magamról beszélni
És ezt az emberek összemossák azzal, hogy nyilván nincs is mit mondanom
De tényleg
Mit is mondhatnék még
Ötletszerűen, csak úgy...
Mindenféle ruhadarabot el tudok viselni, ha farmer, de leginkább a farmerruhákat
Ha ruhadarab lennék, talán csizma lennék, vagy mintás fekete harisnya; ha időjárási jelenség, akkor szél, ha zene, akkor gitárszóló
Tűz vagyok (Nyilas) és víz (Halak), mégse oltom ki saját magamat, ellenben egyik percben visszahúzódó vagyok, a másikban nagyszájú, amit még 27 év alatt sem sikerült megszoknom
Pszichológiai tesztekben elképesztő eredményeket sikerül produkálnom (extrovertált-introvertált határeset; szangvinikus-melankolikus határeset), hát igen, ez félelmetes
Hangosan hallgatok zenét, talán ezért hallok kissé nagyot a jobb fülemre
Kedvenc magyarországi helyem a Dunakanyar és a Balaton-felvidék
Mindig leeszem magam, leginkább folyékony és csokis dolgokkal
Néha szeretek szürkén öltözködni, elvegyülni a tömegben, és csak figyelni
Idegesít, amikor arról faggatnak fél órán keresztül, miért lettem vega
Még eddig nem sikert a balkezes tükörírásomból előnyt kovácsolnom azon kívül, hogy ezért általában ufo-nak hívnak
Csípem a hunzákat, az olaszokat, a magyar nyelvet, az indiai kaját, az őszinteséget, a piros Lindt-csokit, a mozzarellás pizzát, a tornádókat, a nagy hullámokat, a tengert, és furcsa módon imádattal töltenek el azok a fura, fehér szélgenerátorok
23 éve van meg az alvómacim, már lejár a feje
Szeretek tűket szurkálni emberekbe, és együttérezni velük, ha betegek, ha szomorúak, ha elhagyták őket
Mindenki tévedésből azt hiszi, hogy azért, mert gyorsan írok/beszélek/érzek/próbálok gondolkodni, ideges vagyok, miközben nem
Nem, mert...
...Ha ideges vagyok, akkor félreérthetetlenül kő kövön nem marad
Szeretek meglepni, felvidítani embereket - magammal, hülye beceneveket kitalálni nekik a hátuk mögött, meghatódni, örömtől sírni; görkorcsolyázni, harcművészeket nézni, jó stand-up comedyt hallgatni, kipukkasztani a csomagokban a pukkasztós celofánt, órákig fürdeni és közben enni a kádban, valamint vicces verseket írni akár alapvetően közömbös vagy szomorú élményekről is
Nagyjából évente egyszer eszem Mekiben, de akkor sült krumplit mártok vaníliafagyiba
Nem vagyok kapcsolatfüggő, csak szerintem szeretni jó dolog, és kész
Sokszor tudatosan álmodom, ami az eddigi legjobb élmények egyike az életemben
Nem vagyok a szó szoros értelmében vallásos, de hiszek a lélek halhatatlanságában, a gondolat teremtő erejében, valamint valami felsőbb lény létezésében, aki leckéket ad, és aki még nálam is cinikusabb
Nem vagyok túl prűd, de nimfomán se, mert azok kielégíthetetlenek, és idegesít, ha valaki ezt nem tudja
Imádom az írószereket, a friss papír illatát, a régi könyvek édes szagát
Az, hogy mindennek van lelke, nézőpont kérdése, semmi másé
Ha egy magyar előadó angolul énekel rossz kiejtéssel, attól falra mászom
Nem vagyok haragtartó, csak sokáig tudok dédelgetni egy-egy sérelmet, ha épp nincs más jelentőségteljes érzés, ami lefoglal
Szeretek kicsi lenni, egy ismerősöm szerint ugyanis "jóból kicsit adnak", és ez a mondat mindig valahogy jólesik
A kedvem és az önbizalmam egyenes arányosságban állnak egymással
Azt hiszem, azzal kell maradjunk, aki a legtöbb erőt adja nekünk, és akinek mi is a legtöbb erőt tudjuk szívből biztosítani
Ha más nép szülötte lennék, akkor szívesen lennék egy hasonló alakú, különleges arcú japán lány
Az első és egyetlen regényemet elég kevesen olvasták, pedig 14 éve megvan, igaz, mindig más formában
Esküdt ellenségeim a fokhagyma-és sörszagú utasok a metrón, az esernyők és az, ha valaki azt mondja: "te tudod!"
Többször utaztam a masiniszta mellett, egyszer meg a metró elejében is, mire nem jó az ismeretség
Voltam tíz fellépés és öt év erejéig "rocksztár"
És egy évig tanár, vagy amin a volt diákjaim röhögtek, tanárember
És még az ottani kínok ellenére is azt hiszem, hogy tanítani alapvetően jó dolog (lenne)
Fiatalkori traumám, hogy nem keringőztem szalagavatón, főleg a ruha miatt
Imádom a betűket, helyettük azonban számokkal dolgozom, ez az igazi megcsalás
Túl sokat olvastam a világ metafizikai működéséről, mostmár inkább élni szeretnék
Furcsán
Furcsán vagyok most.
Úgy vagyok, mint aki elveszítette a párját, és vele együtt a bizalmát is
Azt a párját, akiről először hitte, hogy valóban a párja-
Azelőtt ugyanis azt gondolta, hogy az embernek nincs ilyen.
Furcsán vagyok, hisz visszakaptam azt a valakit, akivel valami egyet alkottunk
(Alkotunk).
Amíg el nem szakadt tőlem, amíg ki nem téptem magamból, nem tanultam meg egyedül is élvezni a szépet.
És...
Annyira akarom hinni az őszinteséget, hogy akár
könyörögnék is, hogy ne történjen meg ez még egyszer velem
Hogy ne bántsa senki soha se a külsőmet, se a belsőmet, mert mindkettővel utóbbit bántja
De könyörgés helyett egyszerűen csak vagyok
Aki vagyok
A nagy szavak kis embere
Keresem az elveszett bizalmamat
Az Igazat, az Egyet
...és közben a helyemet is a nagyilágban.
Az egyik szemem sír, a másik meg, hát, nagyon nem.
Vicces... és ambivalens, és...
Jó, jó tudom, butaság, de a legjobb,
Ha inkább mind a kettőt behunyom
És közben egy másik szív dobbanását hallgatom.
Sokáig
Hallgatnám.
Nem tudom, mondtam-e már, hogy
Furcsán vagyok most.
Csak...
Úgy... vagyok.
Boldogan.
In English
My whole world was really under attack. This three months means more than years. There are no words to explain you how I feel, this is the reason why I cannot tell you anything and only silly songs can speak instead of me but you also don't understand the text of them.
I cannot imagine how is it possible to love you even if the abasements you gave me. I would like to give up this issue forever but I'm not able to. To tell the truth, freedom is valuable for me and I'm not gonna live with walls around me even if these walls would be your arms. I'm a part of you, you're a part of me.
You are an illusion that there is oppurtunity to find myself in someone else. I fall in love with this illusion but sometimes I want to know who you really are. There is no need to lie anymore, anyhow, anyway. I clearly saw your feelings, mainly your sadness which was the reality without secrets.
However, shames and gossips made me feel blue and you did not share me who you are, truly. My sense of humour and my trust and friends helped me out and in the end I feel my feet on the ground again. I'm not as weak as I had to be, and as you think, even If I cried. I don't blame you, I do blame myself to let it be. Why did you throw me and made me feel ugly, made me feel I'm the second woman in your life? It must not have been the target of you; I don't wanna hear it again. Don't wanna be a victim of a menial game. A game that I have never known about.
Can someone tell me what's going on?
Dive and sink...
Would realism save me?
In Italiano
Középiskolában olaszból nagyjából középszintig jutottam, aztán éretlenségi után hipp-hopp elfelejtettem, és egyetemen már csak alapfokúzni tudtam.
Gimiben az olaszkönyvünknek köszönhetően sikerült hihetetlenül gazdag szókincsre szert tennem.
Egy almát ugyan a mai napig nem tudok kérni a piacon, de azt tudom, hogy "szenvedélyesen rajongok a krimikért", "kapcsoljátok már be a biztonsági öveket", valamint "megfojtotta a nőt egy nyaka köré tekert selyemharisnyával".
Tehát, ha almát kellene hirtelenjében kérnem Olaszországban, hiába hajtogatnám, hogy "un' alma per favore, un' alma", a kutya se értené. Ellenben una calza di seta, meg intorno loro collo, meg allacciate le cinture, mindezeket lehetőleg a függő beszéd különböző típusaiba ágyazva.
Egyszer hajtottam egy katániai srácra, akivel a levelezés addig tartott, amíg meg nem kértem, hogy olasznak szánt leveleimben legyen kedves javítani a hibákat, hogy tanuljak belőle.
Tücsök Tóninak hívták (Antonino Grillo), amit onnan tudok, hogy néha azt kiabálta a folyosón: "Sono Tucsok, in ungherese, Tucsok."
Tücsök az első héten még javított.
A másodikon is.
A harmadikon...
Nos, a harmadikon én jeleztem, hogy elég volt, "basta", és nyergeljünk át az angolra, de ő csak kitartóan hajtogatta, hogy no, Susana, no, provare! Va bene!
Papi, az olasztanárunk is sokat emlegette nekem a vabénét, mert az olasz csak engem érdekelt; a többiek csak azt a két mondatot tudták, hogy "elfelejtettem megcsinálni a házi feladatom", és olykor értették a "gruppo Á, gruppo Bí" kezdetű mondatokat, de lehet, hogy ezek inkább Papi karakteres taglejtéseinek voltak köszönhetőek.
Egyébiránt pedig gyanítom, a nyelvi félreértések nem mindig a különböző nemzeti jellegzetességek miatt következnek be.
Én: Bebújnék az ágyikómba.
Kolléga: Mi? Bebújnál az ágyékomba?
...
Va bene, back to lavoro.
#36
- Te meg ki a szösz vagy?
- Még én se tudom.
- Valami csak van, amit meg akarsz osztani magadról!
- Hmm... hát, várjunk csak... nem, attól tartok, nincs ilyen.
- Érdekel egyáltalán téged valami?!
- Érdekelt, de már nem emlékszem. Nem tudom. Számít ez?
- Persze, csak ez számít. Hogy hogy hívnak, mi érdekel, mik a céljaid és hol tartasz az utadon! Ezekből derül ki, hogy mennyit érsz! Mégis mit gondoltál?
- Semmit. De ha ez ennyire számít, akkor kitalálok valamit.
- Jó lenne.
- Oké.
Így találtam ki egy borongós, esős délutánon-
Magamat.
Clark Kent vs Supermanus
Gyakran a személyiségnek olyan végletes oldalait mutatja meg az ember, hogy már-már rémisztően önellentmondásosnak tűnik az egész valója, mégis ugyanaz a valaki rejtőzik mindkettő mélyén.
Superman és Clark Kent is egy személy.
Superman tök menő, izmos és bárkit letarol. Biztos, hogy kendőzetlenül vállalja a véleményét két szörnygyilkolás közben, és az is, hogy neki tuti nem fáj, ha valaki rászól, miért zselézi olyan hülyén a haját.
Téged persze izgat és érdekel, hogyan menti meg a világot, vagy hogy milyen ultraturbó módon képes használni szó szerint emberfeletti erejét.
De a szívét Clark Kentéként ismerted meg, és az még ennél is jobban érdekel.
Clark ugyanis olyan baromi érzékeny, hogy a szívétől már rég nem fér be tőle az ajtón.
Nos, én hiszem, hogy először Clarkünkkel kell valamit kezdeni, és aztán kell őt erősíteni Superman-mivoltjában.
Tehát akkor szeretsz igazán, ha Clarket szeretted meg, és akkor szeretsz még jobban, ha melletted Supermanné válik.
Mert van egy kis bibi. Ha Clark Kent ritkán vagy rosszkor viselkedik Supermanként, a világgal a legrosszabb történik meg:
Elpusztul!
Bezonyám!
Mondja nekem ezek után valaki, hogy a kapcsolatban egymás erősítése nem a legfontosabb feladat!
1/2
Amikor a gyomorba marr, úgy leszívja az embert, hogy az hamarosan önmaga árnyéka lesz. Saját bizalmatlansága felerősödik benne bizonyos külső események hatására.
Csakhamar elborítja a józan elmét, és a béke helyére nyugtalanságot, bosszúvágyat generál. Akit éppen kínoz, az beteges küllemű és sápadt lesz, mintha egy sötét dementor kiszívta volna a lelkét a száján keresztül; a belső fény kialudni látszik.
Talán a legnehezebben kontrollálható ősi ösztönök egyike, amely negatív érzelemmé növi ki magát. Van, aki kevésbé hajlamos rá, van, akinél nagyon erős formában jelentkezik.
Átmenetileg megsüketül tőle az ember, nem hallja meg azokat a mondatokat, amelyek amúgy sorsdöntő jelentőséggel bírhatnak:
Átmenetileg vakká is válik tőle az ember, és nem látja azokat a momentumokat, amelyek szintén fontosak lehetnek.
Csak azt az egyet látja maga előtt, hogy egy harmadik személy az ő boldogságára tört.
Talán jó lenne tudni, hogyan zárjuk le a lelkünket, ha érezzük, hogy támadás közeleg -valójában saját magunk által, magunk ellen, szinte teljesen értelmetlen önvédelmi mechanizusként.
Hasi légzés? Figyelemelterelés? Meditáció? Sport?
Biztos elég?
Mert hát hogy tudsz ellazulni úgy, hogy szétveti valami égő érzés az egész mellkasod?
Hogy tudod felvenni a futócipőt remegő kézzel, és teljes tüdővel belélegezni a fákat, füveket, utcákat és tereket?
Mi módon tudsz másra koncentrálni, ha semmi más nem foglalkoztat, csak hogy ki ás éppen gödröt annak, amit olyan nehezen építettél fel magadban?
A legjobb ilyenkor a másik karjaiban, mert a szeme mindent elárul, és hazudni képtelen.
Take it all back All that I said It comes out to fast
So I
Just couldn't help
he way that I felt I started the fire.
Watching you walk I followed you there
Standing too close
It's hurting.
I pictured the words
The warmth of your breath. I started the fire
It's burning.
And it feels like jealousy
And it feels like I can't breathe A
And I'm on, down on my knees And it feels like jealousy.
Seeing a light A face in the crowd My lonely heart is racing.
And my whole world Is under attack. What kinda love am I facing?
Is it me that you want Cos its me you can have...
Néminemű New-Age
(Kéretik az alábbiakat nem komolyan venni. :) )
Ezoterikus olvasmányélményeimre reflektálásként engedj meg nekem egy ötperces őrjöngést, hisz a konklúzió, akárhogy is nézem, nem más, minthogy az élet egy ultranagy kicseszés, habbal!
Tehetetlen, bepisilős, bekakálós, bömbölve kommunikáló, csupaszrózsaszín húsgolyóként születsz bele a teljes kiszolgáltatottságba. Fogalmad sincs, hol vagy, ki vagy, és ez a későbbiekben csak méginkább így lesz: ösztöneid által mozgatott, tehetetlen virsli leszel!
Születési csillagzatok által bekódoltan, kínzó ösztönök rabjaként tengődsz, folyamatosan bírkózva felmenőid defektes genetikájának örökségével.
A jó esetben hetven év alatt folyamatos próbatételek várnak rád, és szinte egy nyugodt perced sincs. Végig olyanok miatt szívsz, amit "nem ebben az életedben" követtél el!
Haha!
Hát nem elég, hogy odafent leblokkolták a képességeidet, még ki is törölték az agyadat, mint egy rossz sci-fi thrillerben, így a keservesen megszerzett tudást újra és újra elfelejted!
Hát mi vagy te?
Hülye?!
Nem elég, hogy minden erősen hat rád érzelmileg, ebbe még kötelező jelleggel bele is betegszel!
Hurrá!
Csak semmi pánik, van vigasz is! Bizonyos, úgynevezett elég fejlett spirituális szinten ugyanis ráébredsz, hogy attól lettél beteg, hogy előtte:
- szomorú
- ideges
- fáradt
- túlzottan boldog
voltál.
De jó! Mosolyogj! Mostmár azt is tudod, hogy nem lehetsz egyik sem büntetlenül!
Ha ezt el akarod kerülni, és még annál is fejlettebbnek gondolod magadat, vegyél pozitívnak olyan egyértelműen negatív és rémszörnyű dolgokat, mint például a:
- halál
- szegénység, nyomorgás
- csalódás
stb.
Hát ez az igazi pólusváltás!
Felháborító.
És mi a legborzasztóbb az egészben?
Az ostobaság, a tehetetlenség vagy a betegség?
Vagy netán az, hogy a Nagy Testvér arra buzdít, hogy vigyorogj a temetéseken, és simán tedd túl magad életed minden förtelmes tragédiáján, valamint olyan beképzelt felsőbbrendű lényekben higgy, akiket soha az életben nem látott senki, csak giccses templomi freskókon vagy hegycsúcsokon zümmögő kopaszok macskakaparásaiban?
Nem, nem. Ennél van egy sokkal, de sokkal borzasztóbb tényező, amikől leginkább a mostanában divatos, színes-szagos New-Age-könyvekben olvashatsz!
Hogy az egészet te magad választottad!
De ne aggódj, bármit is olvasol:
Következő életedre úgyis elfelejted! :)
A Szerelem-szó védelmében
Szégyelljük vagy vállaljuk, negédesen hangzik-e avagy őszintén, minél nagyobb értékválság uralkodik a világban, annál nagyobb az igény a kölcsönös elfogadásra, egymás tiszteletére, és nem utolsósorban a szeretetre.
A szerelmek elmúlnak. A Szerelem nem. A Szerelem a legszerencsésebb esetben az évek során csak átalakul, valami mélyebbé, amire már jó ideje nem szokás a szerelem-szót használni.
A szemiotikával foglalkozó egyetemi professzorok a mai napig ölre mennek, azért, hogy eldőljön végre: a nyelv határozza meg a tudatot vagy a tudat a nyelvet?
Elsőre egyszer a válasz egyértelmű. Második vagy harmadik újragondolásra azonban kiderül: mind a kettő igaz.
Tudatunkkal lettünk képesek megnevezni a világ dolgait, de nem mindegy, mire milyen kifejezéseket használunk, legfőképpen elvont fogalmainkra.
Hiszen a nyelv is meghatározhatja a tudatot!
Szerelem tehát vagy nem?
A láng hosszabb-rövidebb idő után vagy kialszik teljesen, vagy kitartóan izzik, parázslik még hosszú, hosszú ideig.
Hogy ki melyiket nevezi szerelemnek - ízlés dolga.
És én a nyelvemmel ízlelek!
H-->É+T
Miért? Kérdezed.
Miért kérdezed, hogy miért?
Hisz a választ ismered. Érzed, csak nem tudod. Érezni sokszor egyszerűbb, mint tudni. Mert a tudás olyasfajta bizonyosságot feltételez, amit egy kószának titulált érzés nem tud biztosítani.
De az érzés nem kósza. Az érzés csak látszólag becsapós. Az érzés erős, önmagában elég lenne ahhoz, hogy tudássá érjen. Csak a harmadik hozzávaló hiányzik, az egész egyveleg sója: a hit.
Hit nélkül az érzés - tétova tévelygés. Hit nélkül a tudás - nem tudás, csak sejtés.
Hit nélkül az élet – félelem.
A hit nélküli ember hajóján lehet a legnagyobb léket ütni.
Bár a hitem volna akkora, mint a szám.
Karácsony
Minden kedves idetévelygőnek Áldott Karácsonyi Ünnepeket kívánok!
Gyopár
Luc 13, avagy dézsnyóröffentés a satnya időben
Esik eső karikára, Luca napja lesz holnap, amin némileg elmerengtem.
Háromféle fából háromlábú széket ácsolni, amely aztán épp dec. 24-ére készül el, majd Szenteste lecipelni a templomba éjféli misére, ott felállni rá, és átnézni egy tű fokán már ok arra, hogy sültbolondnak nézzék az illetőt, ahogy a varródoboz tartalmát a szeme elé helyezi. De miért is ne? Próba egyenlő, de legalábbis kisebb vagy egyenlő, mint szerencse.
Ám még ha a hátraforduló embereket (történetesen a helyi polgári kör tisztelendő tagjait) boszorkánynak nézve futásnak is eredünk, és a zsebünkből a lábuk alá mákot (igen, mákot; mit kell ezen meglepődni?) szórunk, kapásból visznek a sárgaházba.
De a legjobb az egyszeri lány kitalált története, aki, hogy úgy mondjam, én is lehetnék, ki nagyra tartva ősei szokásait, egy szép napon felkerekedik, és a füstös nagyvárosban disznóól keresésére indul.
Jogos a kérdés: miért éppen disznóól?
Úgy tartják ugyanis, hogy ha egy lány Luca napján ráüt az ól tetejére, és nem röfög ki belőle semmiféle disznó, akkor még abban az évben férjez talál menni. Mármint a leányka, és nem a disznó.
Ha azonban az ütésre röffenteni merészel a mihaszna, annyi év kell elteljen az esküvőig, ahányat röfögni méltóztatott. A malac azonban cseles állat, és a jövendőbeli nevét sem ütésre, sem böllérkergetésre nem röfögi ki, azt a Luca-napi húzás (húúú!) által tudhatjuk meg. Tizenkét férfinév, minden nap egyet bevágni a tűzbe 13-ától, 24-én meg örülni, hogy Gazsinak csak az öreg bácsit hívják a szomszédból, és nem, mindez nem fekete mágia, hanem nagyon is fehér, de legalábbis szürke.
De maradjuk a kurtafarkúaknál!
Tehát a leány lejárja a lábát, míg a multik és plázák dzsungelében végre disznóólra lel, ami nem a saját szobája, hanem egy igazi, tradicionális disznóól, mint amilyet legutóbb a National Geographics egyik agrárműsorában látott.
A röfi éppen bent csócsálja a a moslékot, amikor a leány ráveszi magát, és nagy lélegzetet vesz.
"Na, már azért is ráütök" - gondolja. "Nem szívesen mocskolom össze az új körmeimet, de ráütök. Tudom kell... tudnom kell, hogy elvesznek-e idén!"
Mert a mai lányok többsége ilyeneken dilemmázik. Bizonyám! Hogy elveszik-e őket idén. Evidens.
És ő ráüt.
Elég erősen ütött-e gyönge, fehér kezeivel, azt kérditek?
Igen.
Először csend. A lány arca bátortalan mosolyra vált.
Váltana.
Röfögni kezd ám a galád dög! Röfögni, azon a hátborzongató hangján, amitől téli estéken meglottyan a bor is a parasztház asztalán. Rázkódik is tőle rendesen az ól!
A lány meghátrál a felismeréstől: a malac, ahogy röfög egyet, kettőt, hármat, szinte ellenségévé válik!
"Hurkát csinálok belőled, ha nem hallgatsz el!" - kiált fel magában a lány. "Értem én, hogy emancipáció... de ennyi évet nem várhatok!"
Röff és röff és röff és röff... és szegény leány még nem is sejti, hogy a malac aznap este nem hagyja egyhamar abba a röfögést.
Nem, nem csak légy szállt az orrába.
Asztmásrohamot kapott!
Univerz
Én szeretném elhinni, de tényleg. Nagyon próbálkozom. De folyton csak azt várom, hogy hol van benne a csavar. És ha fogást találok rajta, magamban felkiáltok: tudtam, hogy nekem se sikerülhet!
Hogy miért? Mert talán senkinek se sikerül! Elég csak körbenézni! A legtöbben őszintétlenek, hiteltelenek, megalkuvók.
Ilyenkor rendre azt hiszem, az univerzum újabb próbatétele az egész, és a büszke melldöngetés közben végtelenül el is szomorodom.
Fekete szeme villog, mint a fényképezőgép vakuja. Tart az újabb sérelmektől; attól, hogy megint szenvedni fog, és hogy ebben a megváltozott élethelyzetben majd én leszek az, aki a majdani szenvedést okozza.
A múltról beszél, de én nem, erről nem. Én csak higgadtan magyarázok, mint egy jelentéktelen, kicsi női testbe préselt próféta, és visszafogom a bennem ugráló vadlovat, aki féltékeny fájdalmában ismét felrúgna maga körül mindent, amit csak ér.
Már-már kényelmetlenül szorosan ölel, mintha sose akarna elengedni.
Reggelre aztán eltűnik mellőlem.
Egy fogkefe az enyém mellett; ez mind, ami marad belőle, és hirtelen azt kívánom, hogy bárcsak, bárcsak ezegyszer ne érdekelne annyira, mit akar tőlem az univerzum!
Nem merem
Nem merem elmondani, sem leírni. Félek, hogy összetörik, mint egy törékeny váza, hogy elgurul, mint egy pénzérme, hogy kipukkad, mint egy luftballon.
Nem merem telesírni a világot sem az egész örömével, sem a fájdalmával. Azelőtt kutya mód megtettem, mindig, mindenkor. Most nem megy.
Nem merem kiszolgáltatni magam, őt, kettőnket, csak úgy, csak azért, hogy. Örökbuborékot szeretnék létrehozni belőle, ami mindig szép marad, amiben mindig gyönyörködhetem.
Megered a tollam, kopog az ujjam a billentyűzeten úgy, hogy valójában nem írok semmit. És döbbenten nézem, hogy ugyan nincs tökéletesség, mert tudom, hogy nincs, mert látom, hogy nincs, de érzem, hogy van, és érzem, hogy mégis vagy, és ha csak ennyi volt, akkor is élek, éltem; még mindig.
És zakatol a gépezet érted, miattad, akiben végre magamat is látom, és újra írok, (k)egyetlen egy különbséggel,
hogy most nem merem. De igazán nem.
Rejtély
Az odáig oké, hogy az életkém újratervezés alatt, de hova tűntek az elmúlt 3 hónap bejegyzései?
Na nem mintha hiányoznának... csak mégis.
Indul a...
Ha nem lenne bennem ennyi indulat, már rég megvilágosodtam volna. Hahá. Mint ők a Himalájában. A tökéletes nő már csak ilyen: nem kell a hím alája, hogy tökéletes legyen.
De sajnos van indulatom. Nem is kevés. Kell valakinek? Na? ... Valaki?... Olcsón adom. Ingyen adom. Csak vigyétek már innen... kici, ócó.
Bágyadt nyugalommal szeretnék magam elé bambulni, a wu wei nevében, a neosztoikusok anyjaként. Egyelőre azonban őrjöngő filoszhoz hasonlítok, aki vadássza a szépet, és csodálkozik, ha a világ nem szép. Egy keljfeljancsi vagyok, aki ugyanúgy fél attól, hogy elveszíti az identitását (a mijét?) mint attól, hogy önmagával fog pókerezni élete hátralevő részében a szülői házban (úgy, hogy nem is tud pókerezni).
Egyszóval a helyzet kataszt.....
áaleádkweofweofjgjh3tupiwjpiefjqipjpiqjdqpjdpqow!!!!!
Ember tervez
Nem is tudom, mostanában elgondolkodtam rajta, hogyan képzeltem el az életem régebben, és hogyan manapság.
Amikor kislány voltam, ironikus mosollyal olvastam az ehhez hasonló mondatokat: "... arra vágyott, mint minden lány: hogy fehér ruhában oltár elé álljon a szerelmével."
Tessék? Fehér ruhában? Mi a fenének? Karamell cukorhabbal. És egyáltalán, erre az eskütételre miért van szükség? Ja, a gyerek miatt. A gyerek: a következő kérdés, amit nem tudtam soha hová tenni. Én mint anya... ugyan már. Esélytelen.Sosem álmodoztam ehhez hasonló dolgokkal, húszévesen meg aztán főleg nem ez foglalkoztatott. Később is furcsán néztem a jegyes, házas, neadjisten pocakot viselő csoporttársaimra. A szülés eredendő morbiditásától csodálattal teli viszolygás tölt el a mai napig.
Persze többeket eljegyeztek vagy férhez mentek az egyetem elvégzése után. Oké. Nekem még meleg volt mind a két diplomám, amikor dolgozni mentem. Nem azt mondom, hogy bármely választás jobb vagy rosszabb. Mindenkinek mást hoz a sors. Nekem nem jeggyűrűt kinált, hanem kalandos egy évet egy vidéki iskolában - poklot egy csipet mennyel. Tortúrát és azt a bizonyítékot, hogy egyes gyerekek szeretetét ki tudom vívni, másokét soha nem fogom. Annak a bizonyítékát, hogy nem nevelő vagyok. Csak tanár.
Voltam/vagyok olyan - alapvetően - monogám típus, hogy talán szívesen férhezmentem volna egyetem után, ha lett volna megfelelő társam, aki megkér. Ugyan már. Ahogy az élet hozta, tovább keresgéltem, volt, amikor keresgélés nélkül is találtam. Ugyanaz a forgatókönyv, ugyanaz a mese, hol rosszabb, hol jobb, de egyre kevesebbnek tűnt az egész, és meglepő módon úgy egy éve nem nézem sültbolondnak azokat a volt osztály- és csoporttársaimat, akik habos ruhákban, szerelmetes férfiak oldalán vagy nagy hassal mosolyognak a közösségi oldalakon, majd átírják státuszukat, hogy az jelenlen meg: házas.
A gazdasági-társadalmi és szellemi miliőnek köszönhetően minden kitolódott. Vagy inkább elvesztette eredeti célját, értékét. Van, aki harmincéves kora felett is"lánynak" és "fiúnak" nevezi magát a társkeresőkön. Szerintem egy ilyen korú ember már jóval korábban nő és férfi. Legalábbis annak kéne lennie.
Tudatos öninfantilizmust végzünk annak érdekében, hogy még eladhatóaknak állítsuk be magunkat. Olyasvalakinek, aki nyitott, laza, fiatal, szabad.
Oké. Még ezt sem vitatom el senkitől. Nagyon nehéz társat találni. Megbecsülni - még nehezebb. Sok próbát áll ki nap mint nap mind az egyedülálló, mind a társas ember. Mindenki harcolja a maga harcát, és talán furcsán hangzik, de senkinek sem jobb; az egyedülálló szenved, mert akar tartozni valakihez. A nem egyedülálló szenved, vagy mert még mindig tartozni akar valakihez - de úgy igazán, vagy a fenét akar, csak szabad akar lenni, minden szempontból.
Tény, ami tény: nagyjából egy éve jutottam olyan szintre, hogy egyszer igenis szeretnék - ha nem is habos - fehér ruhát, egy szerető társat, aki több ember előtt felvállal, és egyszer olyan ostoba mondatokat váltani, amilyen a "ha lesz gyerekünk". Azt szeretném, hogy a tabutémák uralmát váltsák fel a tervek, kényszer és bármilyen nyomás nélkül.
Nem adom fel a hitem abban, hogy a házasság eredeti rendeltétése szép: a család. Nehéz megtartani a vonzalmat a másik iránt sok-sok évig. Mégis van, akinek sikerült!
Ez szertartás. Ha hazug - kiderül.
Nem fogom minden erőmmel ezt az élményt keresni, mert akkor sem maga az esküvő a lényeg, vagy az összekötött pénztárcák vagy a betzártságtól való félelem. De eljutottam odáig, hogy már megértem, ha valakinek ez (is) boldogságot jelent. Belül.
Ma tudatosult bennem, hogy sokkal nagyobb esélyem van arra, hogy tanuljak; hogy egyszer gyógyító legyek. Aztán megint tanuljak. És néha gyógyítsak is. Szavakkal, és egyszer talán tettekkel. Ehhez kell nekem erő. Másra nem, de erre az esélyt megkaptam. Lehet, hogy a Jóisten nem háztartásbelinek szánt. Lehet, hogy azért bénázom annyit a konyhában és ezért hiányzik mégis egy kicsit a normális élet. Főállású társ és anya - ez nem én vagyok, úgy tűnik. Lehet, hogy ezért mentek tönkre a kapcsolataim. Lehet, hogy igazán nem is akartam őket. Lehet, ha igazán akarnám... nem tudom. Nem tudok görcsösen akarni semmit Nem is hiszem, hogy az jóra vezetne. Hisz minden úgy van, ahogy lennie kell.
Nem?
