10 pont
Azt álmodtam, hogy a volt csoporttársnőmnek kislánya lesz, és kiderült, hogy tényleg leánykát hord a szíve alatt, most van a 30 hétben.
Pár éve ment férjhez, tanított, most otthon van vidéken.
Nem szoktam másokhoz hasonlítgatni magam, mert sokminden egyéb dolgon is múlik, hogy az ember mikor alapít családot. A belső indíttatás igazából egy hang, hogy az ember már érett arra, hogy valaki komolyan vegye. Aztán vagy úgy lesz, vagy nem.
Összegyűjtöttem pár jelét annak, hogy valami mocorog a szívedben e téren.
1. Jobban kezded szeretni a családi filmeket a szimpla romantikus vígjátékoknál
2. Ha nem ismernének téged eléggé az ismerőseid, a végén még azt gondolnák, hogy téged mintha kezdenének bosszantani az alábbi témák:
a.) bulizás, ivás
b.) félrelépés
c.) ki kivel hogyan jön össze, szakít, stb.
3. Nem félsz többé, hogy a barátnőd/barátod kisbabáját leejted/összetöröd, hanem észreveszed, hogy egész jó érzés, ahogy odabújik hozzád.
4. Próbálsz időt szánni arra, hogy néha összedobj valamit, ami nem zacskós leves (ez a különös jelenség általában csak akkor jelentkezik, ha nő vagy; tisztelet a kivételnek)
5. Minden pénzt megadsz vagy megadnál azért, hogy ne a szüleiddel élj
6. Nem leszel rosszul attól, ha a boltban lenéniz/lebácsiz egy kisgyerek, hanem még rá is mosolyogsz, pedig azelőtt nem is csípted a gyerekeket
7. Egyre erősebb benned a valakihez/valakikhez tartozni akarás érzése
8. Már nem (csupán) fütyiket/ciciket/autókat/ruhákat nézegetsz a neten
9. Grimaszolás és unalom nélkül hallgatod meg a nagymamád élettörténetét az első két házasságáról
10. Lemondasz arról, hogy megváltsd a világot, mert rájössz, hogy az igazi értékek a látszólag egyszerű dolgok az életben.
Clark Kent vs Supermanus
Gyakran a személyiségnek olyan végletes oldalait mutatja meg az ember, hogy már-már rémisztően önellentmondásosnak tűnik az egész valója, mégis ugyanaz a valaki rejtőzik mindkettő mélyén.
Superman és Clark Kent is egy személy.
Superman tök menő, izmos és bárkit letarol. Biztos, hogy kendőzetlenül vállalja a véleményét két szörnygyilkolás közben, és az is, hogy neki tuti nem fáj, ha valaki rászól, miért zselézi olyan hülyén a haját.
Téged persze izgat és érdekel, hogyan menti meg a világot, vagy hogy milyen ultraturbó módon képes használni szó szerint emberfeletti erejét.
De a szívét Clark Kentéként ismerted meg, és az még ennél is jobban érdekel.
Clark ugyanis olyan baromi érzékeny, hogy a szívétől már rég nem fér be tőle az ajtón.
Nos, én hiszem, hogy először Clarkünkkel kell valamit kezdeni, és aztán kell őt erősíteni Superman-mivoltjában.
Tehát akkor szeretsz igazán, ha Clarket szeretted meg, és akkor szeretsz még jobban, ha melletted Supermanné válik.
Mert van egy kis bibi. Ha Clark Kent ritkán vagy rosszkor viselkedik Supermanként, a világgal a legrosszabb történik meg:
Elpusztul!
Bezonyám!
Mondja nekem ezek után valaki, hogy a kapcsolatban egymás erősítése nem a legfontosabb feladat!
1/2
Amikor a gyomorba marr, úgy leszívja az embert, hogy az hamarosan önmaga árnyéka lesz. Saját bizalmatlansága felerősödik benne bizonyos külső események hatására.
Csakhamar elborítja a józan elmét, és a béke helyére nyugtalanságot, bosszúvágyat generál. Akit éppen kínoz, az beteges küllemű és sápadt lesz, mintha egy sötét dementor kiszívta volna a lelkét a száján keresztül; a belső fény kialudni látszik.
Talán a legnehezebben kontrollálható ősi ösztönök egyike, amely negatív érzelemmé növi ki magát. Van, aki kevésbé hajlamos rá, van, akinél nagyon erős formában jelentkezik.
Átmenetileg megsüketül tőle az ember, nem hallja meg azokat a mondatokat, amelyek amúgy sorsdöntő jelentőséggel bírhatnak:
Átmenetileg vakká is válik tőle az ember, és nem látja azokat a momentumokat, amelyek szintén fontosak lehetnek.
Csak azt az egyet látja maga előtt, hogy egy harmadik személy az ő boldogságára tört.
Talán jó lenne tudni, hogyan zárjuk le a lelkünket, ha érezzük, hogy támadás közeleg -valójában saját magunk által, magunk ellen, szinte teljesen értelmetlen önvédelmi mechanizusként.
Hasi légzés? Figyelemelterelés? Meditáció? Sport?
Biztos elég?
Mert hát hogy tudsz ellazulni úgy, hogy szétveti valami égő érzés az egész mellkasod?
Hogy tudod felvenni a futócipőt remegő kézzel, és teljes tüdővel belélegezni a fákat, füveket, utcákat és tereket?
Mi módon tudsz másra koncentrálni, ha semmi más nem foglalkoztat, csak hogy ki ás éppen gödröt annak, amit olyan nehezen építettél fel magadban?
A legjobb ilyenkor a másik karjaiban, mert a szeme mindent elárul, és hazudni képtelen.
Take it all back All that I said It comes out to fast
So I
Just couldn't help
he way that I felt I started the fire.
Watching you walk I followed you there
Standing too close
It's hurting.
I pictured the words
The warmth of your breath. I started the fire
It's burning.
And it feels like jealousy
And it feels like I can't breathe A
And I'm on, down on my knees And it feels like jealousy.
Seeing a light A face in the crowd My lonely heart is racing.
And my whole world Is under attack. What kinda love am I facing?
Is it me that you want Cos its me you can have...
Néminemű New-Age
(Kéretik az alábbiakat nem komolyan venni. :) )
Ezoterikus olvasmányélményeimre reflektálásként engedj meg nekem egy ötperces őrjöngést, hisz a konklúzió, akárhogy is nézem, nem más, minthogy az élet egy ultranagy kicseszés, habbal!
Tehetetlen, bepisilős, bekakálós, bömbölve kommunikáló, csupaszrózsaszín húsgolyóként születsz bele a teljes kiszolgáltatottságba. Fogalmad sincs, hol vagy, ki vagy, és ez a későbbiekben csak méginkább így lesz: ösztöneid által mozgatott, tehetetlen virsli leszel!
Születési csillagzatok által bekódoltan, kínzó ösztönök rabjaként tengődsz, folyamatosan bírkózva felmenőid defektes genetikájának örökségével.
A jó esetben hetven év alatt folyamatos próbatételek várnak rád, és szinte egy nyugodt perced sincs. Végig olyanok miatt szívsz, amit "nem ebben az életedben" követtél el!
Haha!
Hát nem elég, hogy odafent leblokkolták a képességeidet, még ki is törölték az agyadat, mint egy rossz sci-fi thrillerben, így a keservesen megszerzett tudást újra és újra elfelejted!
Hát mi vagy te?
Hülye?!
Nem elég, hogy minden erősen hat rád érzelmileg, ebbe még kötelező jelleggel bele is betegszel!
Hurrá!
Csak semmi pánik, van vigasz is! Bizonyos, úgynevezett elég fejlett spirituális szinten ugyanis ráébredsz, hogy attól lettél beteg, hogy előtte:
- szomorú
- ideges
- fáradt
- túlzottan boldog
voltál.
De jó! Mosolyogj! Mostmár azt is tudod, hogy nem lehetsz egyik sem büntetlenül!
Ha ezt el akarod kerülni, és még annál is fejlettebbnek gondolod magadat, vegyél pozitívnak olyan egyértelműen negatív és rémszörnyű dolgokat, mint például a:
- halál
- szegénység, nyomorgás
- csalódás
stb.
Hát ez az igazi pólusváltás!
Felháborító.
És mi a legborzasztóbb az egészben?
Az ostobaság, a tehetetlenség vagy a betegség?
Vagy netán az, hogy a Nagy Testvér arra buzdít, hogy vigyorogj a temetéseken, és simán tedd túl magad életed minden förtelmes tragédiáján, valamint olyan beképzelt felsőbbrendű lényekben higgy, akiket soha az életben nem látott senki, csak giccses templomi freskókon vagy hegycsúcsokon zümmögő kopaszok macskakaparásaiban?
Nem, nem. Ennél van egy sokkal, de sokkal borzasztóbb tényező, amikől leginkább a mostanában divatos, színes-szagos New-Age-könyvekben olvashatsz!
Hogy az egészet te magad választottad!
De ne aggódj, bármit is olvasol:
Következő életedre úgyis elfelejted! :)
A Szerelem-szó védelmében
Szégyelljük vagy vállaljuk, negédesen hangzik-e avagy őszintén, minél nagyobb értékválság uralkodik a világban, annál nagyobb az igény a kölcsönös elfogadásra, egymás tiszteletére, és nem utolsósorban a szeretetre.
A szerelmek elmúlnak. A Szerelem nem. A Szerelem a legszerencsésebb esetben az évek során csak átalakul, valami mélyebbé, amire már jó ideje nem szokás a szerelem-szót használni.
A szemiotikával foglalkozó egyetemi professzorok a mai napig ölre mennek, azért, hogy eldőljön végre: a nyelv határozza meg a tudatot vagy a tudat a nyelvet?
Elsőre egyszer a válasz egyértelmű. Második vagy harmadik újragondolásra azonban kiderül: mind a kettő igaz.
Tudatunkkal lettünk képesek megnevezni a világ dolgait, de nem mindegy, mire milyen kifejezéseket használunk, legfőképpen elvont fogalmainkra.
Hiszen a nyelv is meghatározhatja a tudatot!
Szerelem tehát vagy nem?
A láng hosszabb-rövidebb idő után vagy kialszik teljesen, vagy kitartóan izzik, parázslik még hosszú, hosszú ideig.
Hogy ki melyiket nevezi szerelemnek - ízlés dolga.
És én a nyelvemmel ízlelek!
H-->É+T
Miért? Kérdezed.
Miért kérdezed, hogy miért?
Hisz a választ ismered. Érzed, csak nem tudod. Érezni sokszor egyszerűbb, mint tudni. Mert a tudás olyasfajta bizonyosságot feltételez, amit egy kószának titulált érzés nem tud biztosítani.
De az érzés nem kósza. Az érzés csak látszólag becsapós. Az érzés erős, önmagában elég lenne ahhoz, hogy tudássá érjen. Csak a harmadik hozzávaló hiányzik, az egész egyveleg sója: a hit.
Hit nélkül az érzés - tétova tévelygés. Hit nélkül a tudás - nem tudás, csak sejtés.
Hit nélkül az élet – félelem.
A hit nélküli ember hajóján lehet a legnagyobb léket ütni.
Bár a hitem volna akkora, mint a szám.
Karácsony
Minden kedves idetévelygőnek Áldott Karácsonyi Ünnepeket kívánok!
Gyopár
Luc 13, avagy dézsnyóröffentés a satnya időben
Esik eső karikára, Luca napja lesz holnap, amin némileg elmerengtem.
Háromféle fából háromlábú széket ácsolni, amely aztán épp dec. 24-ére készül el, majd Szenteste lecipelni a templomba éjféli misére, ott felállni rá, és átnézni egy tű fokán már ok arra, hogy sültbolondnak nézzék az illetőt, ahogy a varródoboz tartalmát a szeme elé helyezi. De miért is ne? Próba egyenlő, de legalábbis kisebb vagy egyenlő, mint szerencse.
Ám még ha a hátraforduló embereket (történetesen a helyi polgári kör tisztelendő tagjait) boszorkánynak nézve futásnak is eredünk, és a zsebünkből a lábuk alá mákot (igen, mákot; mit kell ezen meglepődni?) szórunk, kapásból visznek a sárgaházba.
De a legjobb az egyszeri lány kitalált története, aki, hogy úgy mondjam, én is lehetnék, ki nagyra tartva ősei szokásait, egy szép napon felkerekedik, és a füstös nagyvárosban disznóól keresésére indul.
Jogos a kérdés: miért éppen disznóól?
Úgy tartják ugyanis, hogy ha egy lány Luca napján ráüt az ól tetejére, és nem röfög ki belőle semmiféle disznó, akkor még abban az évben férjez talál menni. Mármint a leányka, és nem a disznó.
Ha azonban az ütésre röffenteni merészel a mihaszna, annyi év kell elteljen az esküvőig, ahányat röfögni méltóztatott. A malac azonban cseles állat, és a jövendőbeli nevét sem ütésre, sem böllérkergetésre nem röfögi ki, azt a Luca-napi húzás (húúú!) által tudhatjuk meg. Tizenkét férfinév, minden nap egyet bevágni a tűzbe 13-ától, 24-én meg örülni, hogy Gazsinak csak az öreg bácsit hívják a szomszédból, és nem, mindez nem fekete mágia, hanem nagyon is fehér, de legalábbis szürke.
De maradjuk a kurtafarkúaknál!
Tehát a leány lejárja a lábát, míg a multik és plázák dzsungelében végre disznóólra lel, ami nem a saját szobája, hanem egy igazi, tradicionális disznóól, mint amilyet legutóbb a National Geographics egyik agrárműsorában látott.
A röfi éppen bent csócsálja a a moslékot, amikor a leány ráveszi magát, és nagy lélegzetet vesz.
"Na, már azért is ráütök" - gondolja. "Nem szívesen mocskolom össze az új körmeimet, de ráütök. Tudom kell... tudnom kell, hogy elvesznek-e idén!"
Mert a mai lányok többsége ilyeneken dilemmázik. Bizonyám! Hogy elveszik-e őket idén. Evidens.
És ő ráüt.
Elég erősen ütött-e gyönge, fehér kezeivel, azt kérditek?
Igen.
Először csend. A lány arca bátortalan mosolyra vált.
Váltana.
Röfögni kezd ám a galád dög! Röfögni, azon a hátborzongató hangján, amitől téli estéken meglottyan a bor is a parasztház asztalán. Rázkódik is tőle rendesen az ól!
A lány meghátrál a felismeréstől: a malac, ahogy röfög egyet, kettőt, hármat, szinte ellenségévé válik!
"Hurkát csinálok belőled, ha nem hallgatsz el!" - kiált fel magában a lány. "Értem én, hogy emancipáció... de ennyi évet nem várhatok!"
Röff és röff és röff és röff... és szegény leány még nem is sejti, hogy a malac aznap este nem hagyja egyhamar abba a röfögést.
Nem, nem csak légy szállt az orrába.
Asztmásrohamot kapott!
Univerz
Én szeretném elhinni, de tényleg. Nagyon próbálkozom. De folyton csak azt várom, hogy hol van benne a csavar. És ha fogást találok rajta, magamban felkiáltok: tudtam, hogy nekem se sikerülhet!
Hogy miért? Mert talán senkinek se sikerül! Elég csak körbenézni! A legtöbben őszintétlenek, hiteltelenek, megalkuvók.
Ilyenkor rendre azt hiszem, az univerzum újabb próbatétele az egész, és a büszke melldöngetés közben végtelenül el is szomorodom.
Fekete szeme villog, mint a fényképezőgép vakuja. Tart az újabb sérelmektől; attól, hogy megint szenvedni fog, és hogy ebben a megváltozott élethelyzetben majd én leszek az, aki a majdani szenvedést okozza.
A múltról beszél, de én nem, erről nem. Én csak higgadtan magyarázok, mint egy jelentéktelen, kicsi női testbe préselt próféta, és visszafogom a bennem ugráló vadlovat, aki féltékeny fájdalmában ismét felrúgna maga körül mindent, amit csak ér.
Már-már kényelmetlenül szorosan ölel, mintha sose akarna elengedni.
Reggelre aztán eltűnik mellőlem.
Egy fogkefe az enyém mellett; ez mind, ami marad belőle, és hirtelen azt kívánom, hogy bárcsak, bárcsak ezegyszer ne érdekelne annyira, mit akar tőlem az univerzum!
Nem merem
Nem merem elmondani, sem leírni. Félek, hogy összetörik, mint egy törékeny váza, hogy elgurul, mint egy pénzérme, hogy kipukkad, mint egy luftballon.
Nem merem telesírni a világot sem az egész örömével, sem a fájdalmával. Azelőtt kutya mód megtettem, mindig, mindenkor. Most nem megy.
Nem merem kiszolgáltatni magam, őt, kettőnket, csak úgy, csak azért, hogy. Örökbuborékot szeretnék létrehozni belőle, ami mindig szép marad, amiben mindig gyönyörködhetem.
Megered a tollam, kopog az ujjam a billentyűzeten úgy, hogy valójában nem írok semmit. És döbbenten nézem, hogy ugyan nincs tökéletesség, mert tudom, hogy nincs, mert látom, hogy nincs, de érzem, hogy van, és érzem, hogy mégis vagy, és ha csak ennyi volt, akkor is élek, éltem; még mindig.
És zakatol a gépezet érted, miattad, akiben végre magamat is látom, és újra írok, (k)egyetlen egy különbséggel,
hogy most nem merem. De igazán nem.
Rejtély
Az odáig oké, hogy az életkém újratervezés alatt, de hova tűntek az elmúlt 3 hónap bejegyzései?
Na nem mintha hiányoznának... csak mégis.
Indul a...
Ha nem lenne bennem ennyi indulat, már rég megvilágosodtam volna. Hahá. Mint ők a Himalájában. A tökéletes nő már csak ilyen: nem kell a hím alája, hogy tökéletes legyen.
De sajnos van indulatom. Nem is kevés. Kell valakinek? Na? ... Valaki?... Olcsón adom. Ingyen adom. Csak vigyétek már innen... kici, ócó.
Bágyadt nyugalommal szeretnék magam elé bambulni, a wu wei nevében, a neosztoikusok anyjaként. Egyelőre azonban őrjöngő filoszhoz hasonlítok, aki vadássza a szépet, és csodálkozik, ha a világ nem szép. Egy keljfeljancsi vagyok, aki ugyanúgy fél attól, hogy elveszíti az identitását (a mijét?) mint attól, hogy önmagával fog pókerezni élete hátralevő részében a szülői házban (úgy, hogy nem is tud pókerezni).
Egyszóval a helyzet kataszt.....
áaleádkweofweofjgjh3tupiwjpiefjqipjpiqjdqpjdpqow!!!!!
Ember tervez
Nem is tudom, mostanában elgondolkodtam rajta, hogyan képzeltem el az életem régebben, és hogyan manapság.
Amikor kislány voltam, ironikus mosollyal olvastam az ehhez hasonló mondatokat: "... arra vágyott, mint minden lány: hogy fehér ruhában oltár elé álljon a szerelmével."
Tessék? Fehér ruhában? Mi a fenének? Karamell cukorhabbal. És egyáltalán, erre az eskütételre miért van szükség? Ja, a gyerek miatt. A gyerek: a következő kérdés, amit nem tudtam soha hová tenni. Én mint anya... ugyan már. Esélytelen.Sosem álmodoztam ehhez hasonló dolgokkal, húszévesen meg aztán főleg nem ez foglalkoztatott. Később is furcsán néztem a jegyes, házas, neadjisten pocakot viselő csoporttársaimra. A szülés eredendő morbiditásától csodálattal teli viszolygás tölt el a mai napig.
Persze többeket eljegyeztek vagy férhez mentek az egyetem elvégzése után. Oké. Nekem még meleg volt mind a két diplomám, amikor dolgozni mentem. Nem azt mondom, hogy bármely választás jobb vagy rosszabb. Mindenkinek mást hoz a sors. Nekem nem jeggyűrűt kinált, hanem kalandos egy évet egy vidéki iskolában - poklot egy csipet mennyel. Tortúrát és azt a bizonyítékot, hogy egyes gyerekek szeretetét ki tudom vívni, másokét soha nem fogom. Annak a bizonyítékát, hogy nem nevelő vagyok. Csak tanár.
Voltam/vagyok olyan - alapvetően - monogám típus, hogy talán szívesen férhezmentem volna egyetem után, ha lett volna megfelelő társam, aki megkér. Ugyan már. Ahogy az élet hozta, tovább keresgéltem, volt, amikor keresgélés nélkül is találtam. Ugyanaz a forgatókönyv, ugyanaz a mese, hol rosszabb, hol jobb, de egyre kevesebbnek tűnt az egész, és meglepő módon úgy egy éve nem nézem sültbolondnak azokat a volt osztály- és csoporttársaimat, akik habos ruhákban, szerelmetes férfiak oldalán vagy nagy hassal mosolyognak a közösségi oldalakon, majd átírják státuszukat, hogy az jelenlen meg: házas.
A gazdasági-társadalmi és szellemi miliőnek köszönhetően minden kitolódott. Vagy inkább elvesztette eredeti célját, értékét. Van, aki harmincéves kora felett is"lánynak" és "fiúnak" nevezi magát a társkeresőkön. Szerintem egy ilyen korú ember már jóval korábban nő és férfi. Legalábbis annak kéne lennie.
Tudatos öninfantilizmust végzünk annak érdekében, hogy még eladhatóaknak állítsuk be magunkat. Olyasvalakinek, aki nyitott, laza, fiatal, szabad.
Oké. Még ezt sem vitatom el senkitől. Nagyon nehéz társat találni. Megbecsülni - még nehezebb. Sok próbát áll ki nap mint nap mind az egyedülálló, mind a társas ember. Mindenki harcolja a maga harcát, és talán furcsán hangzik, de senkinek sem jobb; az egyedülálló szenved, mert akar tartozni valakihez. A nem egyedülálló szenved, vagy mert még mindig tartozni akar valakihez - de úgy igazán, vagy a fenét akar, csak szabad akar lenni, minden szempontból.
Tény, ami tény: nagyjából egy éve jutottam olyan szintre, hogy egyszer igenis szeretnék - ha nem is habos - fehér ruhát, egy szerető társat, aki több ember előtt felvállal, és egyszer olyan ostoba mondatokat váltani, amilyen a "ha lesz gyerekünk". Azt szeretném, hogy a tabutémák uralmát váltsák fel a tervek, kényszer és bármilyen nyomás nélkül.
Nem adom fel a hitem abban, hogy a házasság eredeti rendeltétése szép: a család. Nehéz megtartani a vonzalmat a másik iránt sok-sok évig. Mégis van, akinek sikerült!
Ez szertartás. Ha hazug - kiderül.
Nem fogom minden erőmmel ezt az élményt keresni, mert akkor sem maga az esküvő a lényeg, vagy az összekötött pénztárcák vagy a betzártságtól való félelem. De eljutottam odáig, hogy már megértem, ha valakinek ez (is) boldogságot jelent. Belül.
Ma tudatosult bennem, hogy sokkal nagyobb esélyem van arra, hogy tanuljak; hogy egyszer gyógyító legyek. Aztán megint tanuljak. És néha gyógyítsak is. Szavakkal, és egyszer talán tettekkel. Ehhez kell nekem erő. Másra nem, de erre az esélyt megkaptam. Lehet, hogy a Jóisten nem háztartásbelinek szánt. Lehet, hogy azért bénázom annyit a konyhában és ezért hiányzik mégis egy kicsit a normális élet. Főállású társ és anya - ez nem én vagyok, úgy tűnik. Lehet, hogy ezért mentek tönkre a kapcsolataim. Lehet, hogy igazán nem is akartam őket. Lehet, ha igazán akarnám... nem tudom. Nem tudok görcsösen akarni semmit Nem is hiszem, hogy az jóra vezetne. Hisz minden úgy van, ahogy lennie kell.
Nem?
Pengeélen
Nem akartam ebből is blogbejegyzést csinálni, de azt hiszem, mégiscsak leírom: jobb nem feszegetni a határainkat, mert netán otthagyhatja az ember a fogát. Ilyenkor az ember ösztönösen és tényleg szívből imádkozik, még az is, aki nem tartja vallásosnak magát. Érdekes.
Egyéb nem segít. Felesleges. Rajtam sem segített más egy közel életveszélyes helyzetben.
És utána a hála... mert hát kicsit újjászülettem.
Közhely, de az életet értékelni kell, na. Ne vedd természetesnek vagy félvállról, mert sokszor egy hajszálon múlik.
Indulj el egy úton...
Tizennégy évesen azt hittem, soha nem fogok kelleni senkinek. Amerikát imádtam, és álmodoztam egész nap, ki se mozdultam a szobámból, folyton a tévét bambultam. A matekkal gondjaim voltak, a humán tárgyakból kitűntem, de ez sem vigasztalt. Kitaláltam egy világot magamnak elsöprő érzelmekkel, örömökkel, bánatokkal. De az elsöprő érzelmek csak később érkeztek meg az életembe...
Tizenhét évesen azt hittem, a szkinhedek istenek. Bekerültem közéjük, elkezdtem rájönni, hogy magyarnak lenni nem ciki, és az elsöprő érzés is jött; füstös koncertekre és olykor tüntetni jártam, később bandát alapítottam. Elindultam egy úton.
Huszonhat évesen, 3 éves diplomával és egy éves izzasztó tanítási gyakorlattal már nem járom ezt az utat. Bár ugyanolyan fontosnak tartom, hogy az ember ápolja a hagyományait, és elég sok mindent tanultam a népről, amihez tartozom, azt hiszem, van egy pont, amikor már nincs mire rácsodálkozni. Ez egy különleges nemzet, de rájöttem: a politizálással egymagam nem megyek semmire. Jó érzés, hogy sok mindent átlátok a világból, de nem jó érzés nézni, hogy egy ilyen ősi nép, mint a miénk, a történelem süllyesztőjébe készül menetelni - igen, a maga hibájából is.
A nyelvről szóló cikkeim, a rokonsággal kapcsolatos mini-kutatások és weboldalszerkesztések mind azt a célt szolgálták, hogy új és érdekes felfogásokat terjesszek a neten, ami erősítheti az olvasóban az ide tartozást. Mert bárki bármit mond: ez azért jó dolog. Ezek az oldalak mind megvannak még, büszke is vagyok rájuk, még akkor is, ha egyikük sem saját felfedezést közvetít: inkább szerintem izgalmas, szerintem fontos, de átvett gondolatok vannak benne.
Most, hogy lassan betöltöm a huszonhetet (belegondolni is borzasztó), jobban érdekelnek a kisemberek gondjai: a lelki eredetű és egyéb betegségek. Semmi sem izgat jobban, hogyan lehetne megkönnyíteni az emberek életét legalább pár apró praktikával; hogyan lehetne mikroszinten segíteni. Ha már makroszinten nem látom esélyesnek.
Ezalatt meg továbbra sem adom fel az írást, valamint azt a célt, hogy nemsokára rendeződik a magánéletem, és ott is komolyabb dolgok felé fordulhatok.
Jó lenne haladni tovább ezeken az ismeretlen és vonzó utakon. Amíg az ember úgy él, ahogy legalább egy kicsit szeretne, könnyebben megőrzi mentális és testi egészségét.
Hazatértem
Hazatértem a fehér sziklás tenger, a napsütésre fenyőkön és olivafákon ciccegő kabócák és a Karlovacka sör hazájából, a Dalmát tengerpartról, ahol a víz sós, a levegő balzsamos, az emberek pedig kedves komorsággal szolgálják ki az arrafele tévedőket.
Leginkább a parti sziklák környékén élveztem a tengert. Sejtelmes, ijesztő, áttetsző, és valamiféle ember feletti hatalom megnyilvánulása a nagy, kék energia, olyan élővilággal, amelynek csak kis százalékát ismerik Ádám leszármazottai.
Amikor az autónk felkanyarodott a hegyre, és búcsúzóul még egy pillantást vethettem Poszeidónra, a könnyem kicsordult.
Imádom.
Olyanok vagyunk
Olyanok vagyunk, mint parázs és szikra,
Egyik a másikat folyton létrehozza.
Átjár és melegít mind nyáron, mind télen,
Elgondolkodtat, hogyha látni vélem.
Esőcseppek nélkül nem is volna tenger,
Épp úgy hasonlóak, mint Isten s az ember.
Szikra a parázstól nem fél, mert ismeri,
Tenger az esőtől, hiszen a víz veri.
A víz a vízben nem fullad meg soha -
Nem lesz így a sorsunk mégsem mostoha.
És ha az este csendesre vált bennem,
Tudom, hogy másnap mit is kell majd tennem.
Őrizni a lángot, mit könny el nem olthat -
Így várjon kettőnkre mindennél szebb holnap.
(2011.július)
Mi és ők
Hinni, elfogadni és kitartani - a mi dolgunk.
Megkérdőjelezni, szabadnak lenni, kóborolni - az övék.
Kitárt kar lenni, erős mankóvá válni - a mi dolgunk.
Elbotlani és belénk kapaszkodni - az övék.
És mi melléjük fekszünk, mint gyógyító rimalányok, és foglalkozunk az egészséggel, a szellemmel; az övével és másokéval. Befogadásunk nem csak testi; szakrális beavatás a nőiségbe. A yinbe egy túl yang világban.
Aggódásnak és okoskodásnak látni mindezt - az ő dolguk.
Elcsendesedve folytatni ugyanazt a missziót - a miénk.
A nők régi-új szerepe.
Udvarlás vs. kapcsolat
Megpróbálom némi humorral és öniróniával összeszedni azokat a mondatokat, amelyeket saját tapasztalatból hallottam mutálódni.
Udvarlási fázis
TÉZIS:
- Még sosem találkoztam ilyen intelligens nővel!
Kapcsolat
ANTITÉZIS:
- Még ehhez sem értesz?
- Ne bénázz már!
- Az a baj, hogy túl okos vagy!/Túl sokat gondolkodsz!/Ne szólj ebbe bele!
Udvarlási fázis
TÉZIS:
- Milyen sokoldalú vagy!
Kapcsolat
ANTITÉZIS:
- Ne pörögj már!
Udvarlási fázis
TÉZIS:
- Minden tökéletes rajtad!
Kapcsolat
- Csinos vagy, bár nekem mindig is a szőkék/vékonyak/teltek/sportosak/nagymellűek stb. voltak az eseteim...
Udvarlási fázis
TÉZIS:
- Meg szeretnék állapodni veled.
Kapcsolat
ANTITÉZIS:
- Még nem vagyok kész erre/Még élni akarok/Én ilyet nem mondtam!
Udvarlási fázis
TÉZIS:
- Úgy kellesz, ahogy vagy!
Kapcsolat
ANTITÉZIS:
- Nem bírom már, hogy: makacs vagy/ nem tudsz harcsapaprikást/töltött káposztát/ rántott békacombot sütni/főzni/ügyetlen vagy.
- idegesítesz!
Udvarlási fázis
TÉZIS:
- Bizalom az alapja mindennek.
Kapcsolat
ANTITÉZIS:
- Ki ez a csóka ott?! (zöldséges/kolléga/postás stb.)
Udvarlási fázis
TÉZIS:
- Tetszik, ha egy lány kiáll az igazáért!
Kapcsolat
ANTITÉZIS:
- Utálom, hogy mindig neked kell igazad legyen!
.................
Hogy mi ezek után a SZINTÉZIS?
Mindenki vonja le maga!
Szív a mérlegen
Komromisszum... alázat... odaadás...
És az a fenenagy igazságérzet...
Olyan jókat harcol bennem nap mint nap...
Miért kaptam ekkora szájat... ilyen kevés, mégis ilyen harcos önbizalommal...
Merre dőljön a mérleg?
Az ember...
Vadássza a minél inkább hozzá hasonlót vagy tanuljon a különbözőtől?
Álljon ki az mindenáron az igazság(a) mellett vagy sem?
Maximális szabadságot biztosítson a társának, a kockázattal együtt, hogy elveszíti, vagy sem?
Aki tudja a választ bármelyikre is, ne legyen rest, és világosítson fel.
A lelkem meg a szívemtől jobbra található, egy úgy tíz centi átmérőjű körben.
Tudom, mert ott öröm az öröm, és most ott fáj, ami nem az...
Szeretni kevés vagyok.